“A változás olyan ajtó, amely csak belülről kifelé nyílik.”
/Tom Peters/
Nehéz időket élünk a COVID-19-pandémia miatt. Komplikált feladat, hogy ne merüljünk el teljesen az önsajnálatban, az aggodalmaskodásban. Több időt töltünk izolálva, és nagyobb esély van rá, hogy a problémáink is elefántméretűre nőnek. A sok-sok bizonytalanság közepette eszköztelenné, kiszolgáltatottá válhatunk. Türelmetlenség, feszültség, alvászavar, változékony hangulat, szorongásos állapotok elkerülhetetlenek tartós stressz esetén. Ha nem történik időben beavatkozás, akkor a pszichés tünetek állandósulhatnak.
A megszokott megküzdési stratégiák hatástalansága nem ritka. Ebben a helyzetben tudattalanul, automatikusan bekapcsolnak az egyénre jellemző elhárító mechanizmusok, és kognitív torzítások, amelyek átmenetileg oldják a szorongást, és a lelki terheket. Ezzel párhuzamosan viszont intra- és interperszonális konfliktusok generálódnak, életminőségünk, énképünk, önbecsülésünk leromlik. Örvényszerűen belekerülhetünk egy olyan élethelyzetbe, amiből menekülni szeretnénk, de nem találjuk a kivezető utat. A túlélésre kezdünk koncentrálni, egyszerűen csak vegetálunk. Gyakori ebben a stádiumban a bűnbakkeresés. Okolhatunk mást, vagy éppen saját magunkat amiatt, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. A döntés a mi kezünkben van, hogy hajlandóak vagyunk-e szemléletet váltani.
Világjárvány, betegség, kudarc, gyász, válás, családi problémák esetén azt kell mérlegelni, hogy mi az, amit képesek vagyunk befolyásolni, miért tudunk felelősséget vállalni. A többi kellemetlen komponenst érdemes megtanulnunk elfogadni, idővel pedig átértékelni. A nehézségek valójában fejleszthetik bennünk azt, ami emberré tesz bennünket.